Szalonegyetem VI.

„Hogy ember lehettem akkor is”. 20. századi magyar keresztény költők önvallomásai

Két katolikus pap és egy evangélikus diakonissza. Mi a közös bennük? Hogy oly korban éltek ők a földön… A 20. század nagy keresztény költőinek verseit nem tanították az iskolákban, nem tartalmazták a szöveggyűjtemények, mégis életet, reménységet csöpögtettek olvasók ezreinek, talán millióinak szívébe. Verseik ma is vallanak hitről, szeretetről, magyarságról, küldetésről. Egyikük azt írja: „Hogy ember lehettem akkor is / mikor az emberek nem akartak emberek lenni”, másikuk így fogalmaz: „vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld”, a harmadik hozzáteszi: „máskor élni lehetne zengőbb ének / most élni küldetés”. (Ennek a harmadiknak történetesen vagy egy olyan verse is, amelynek épp ez a címe: A harmadik.)

El akarták hallgattatni őket, verseik mégis megtalálták az utat az olvasókhoz. Az egyik csodálatos önvallomást Kodály Zoltán juttatta el megzenésítve a hangversenytermekbe. Más költeményeiket vasárnapról vasárnapra éneklik katolikus és protestáns templomokban egyaránt.

Az előadáson Sík Sándor (1889–1963), Mécs László (1895–1978), és Túrmezei Erzsébet (1912–2000) költeményeiből hallgathatunk meg válogatást.