Nagyzenekari koncert: William Grant Still, John Adams, Charles Ives
Amerikából jöttem – állhatna címként a program felett, hiszen a koncert főszereplői az amerikai zeneszerzés három ikonikus alakja, egy kaliforniai születésű karmester és egy amerikai-kanadai hegedűművész. A koncert az „afroamerikai szerzők doyenje”, a szimfonikus dzsessz egyik legnagyobbja, William Grant Still művével indul, majd a Steve Reich utáni éra egyik legkiemelkedőbb komponistája, John Adams hegedűversenyével folytatódik. Utóbbihoz aligha találhatnánk autentikusabb előadókat, mint a szerzővel személyesen is dolgozó Leila Josefowicz és az a David Robertson, aki a St. Louis-i Szimfonikus Zenekar zeneigazgatójaként három lemezt is készített Adams műveiből. A „végtelen dallamot” alkalmazó versenyművet követően a koncertet a zenei idézetek királya, Charles Ives szimfóniája zárja a zenetörténet legbizarrabb záróakkordjával.
Habár a 20. század első évtizedeinek a dzsesszt a szimfonikus zenével összeházasító amerikai műveire gondolva elsőként Gershwin neve jut eszünkbe, több olyan szerző is élt akkoriban, aki fontos mérföldkövet jelentett a témában. William Grant Still sikeresen ötvözte az európai műzenét az afrikai gyökerű műfajokkal, és kisebbségiként is kivívta a szakma megbecsülését. Több olyan művet szerzett, amelyet az afroamerikaiak és a társadalom viszonya ihletett. Darker America című szimfonikus költeményében a vonósokon bevezetett hullámzó téma saját népének útját jeleníti meg, amihez a „bánat” (angolkürt) és a „remény” (rézfúvósok) témái csatlakoznak.
„Aki barátkozni szeretne a kortárs zenével, ezt hallgassa!” – írta Csengery Kristóf John Adams 1993-ban született hegedűversenyéről. A szerzőnek több akadályt is le kellett küzdenie a komponálás előtt. Kellő hangszerismeret híján egyrészt szüksége volt hegedűs segítségre, amit a premieren is szólózó Jorja Fleezanistól meg is kapott. Másrészt úgy érezte, egy versenyműhöz dallamra van szükség, ő viszont évek óta melódiákat nélkülöző zenét írt. Ezen is felülemelkedve végül elkészült a „hiperdallamos” Hegedűverseny. Az első tétel álomszerű rapszódiája után a hegedű testetlen szellemként lebeg a zenekari szövet körül, végül virtuóz, már-már motorikus finálé zárja a művet.
Ives az utolsó hangig európai első és a minden ízében amerikai harmadik között a századfordulón írta meg 2. szimfóniáját, amely stílusát tekintve épp félúton jár a két kontinens között. A fél évszázaddal későbbi premier óriási siker volt, a koncertet rádión hallgató szerző azonban csak némán köpött egyet az ováció kitörésekor. Ilyen volt: köpött a sikerre. Az öttételes műben Ives a gyermekkorából ismert egyszerű amerikai dalok, indulók és himnuszok részleteit, valamint az európai zenekultúra legnagyobb mestereinek (Bach, Beethoven, Brahms, Wagner stb.) dallamait idézi úgy, hogy mindig eredeti zenét alkot belőlük. A jólesően dallamos darab váratlan és durva disszonanciával ér véget.
