Mozart az 1. (Esz-dúr) szimfóniát nyolcéves korában írta. Ebben az időben Európában inkább csodagyerek-előadóként volt népszerű, mint zeneszerzőként. A mű feltehetőleg a londoni Chelsea településen keletkezett, mivel abban az időben ott koncertezett a Mozart-család, 1764 nyarán oda kellett költözniük Wolfgang édesapja, Leopold Mozart betegsége miatt. Több zeneszerző hatása figyelhető meg a művön, többek között Leopold Mozarté, illetve Johann Sebastian Bach fiaié, főleg Johann Christian Baché. A háromtételes forma Mozart korai szimfóniáiban teljesen szokványos, csak később tért át a négytételes formára. Az első tétel nagyjából a szonátaforma követelményeinek tesz eleget. A c-mollban íródott második tétel alatt szinte végig ugyanazt a tizenhatod-triolákból álló kíséretet hallhatjuk. A második tételben megszólaló négyhangú motívum Mozart Jupiter szimfóniájának fináléjában is felfedezhető. A harmadik tétel élénk része a műnek és jól ütközteti a kontrasztokat a hegedűk, illetve a teljes zenekar volumene között.
Szentpáli Roland trombitaversenye 2008-ban keletkezett a MR szimfonikusok felkérésére Tarkövi Gábor trombitaművész 40. születesnapjára. A versenymű három különböző karakterű és hangulatú valamint zenei koncepciójú tételből áll. A szerző alapkoncepciója – a jazz nyelvezete iránt való érdeklődéseből adódóan – egy olyan mű komponálása volt, ami formájában és hangszerelésben hagyományos, de zenei nyelvezetében és esetenként harmonizációjaban a jazz eszközeit használja. Az első tétel loop-szerű folyamatokból építkezik. Motorja a folyamatos virtuóz belső ritmika, amire a szóló hangszer néha rácsatlakozik, de néha teljesen ellentétes karakterű anyagokat szólaltat meg.
A második tétel egy intim, szenvedélyes zene, ahol a szólista nem trombitán hanem a puhább hangú szarnykurton játszik. A záró tétel lüktetése és zenei anyaga poliritmikus, a főtémája sokszor a jazzre jellemzően mixtúra-szerűen szólal meg és a tetel folyamán nem kidolgozás hallható, hanem egy írott improvizáció. A tétel végén a szólista pikkoló trombitan játszik, ezzel egy friss szint és karaktert kölcsönöz a hangszerelésnek. A versenyművet mai esténken Pálfalvi Tamás szólaltatja meg.
Sosztakovics az I. f-moll szimfóniát 1925-ben, 19 évesen komponálta a Pétervári Konzervatórium befejezésekor, diplomamunka gyanánt. A mű négy tételből áll, ám a két utolsó tétel megszakítás nélkül szólal meg.
Az első tétel bevezető Allegrettoja a szóló trombita és a fagott duettjéből bontakozik ki, majd átvezet az első témába. Ez az élénk, induló-jellegű téma a vaudeville és színházi kísérőzene hangulatát idézi. A második téma jól felismerhető keringő. A kidolgozásban visszatér a gúnyos hangvétel, noha a szerkezet szonáta formája teljesen konvencionális.
A második tétel egy „látszat” téma bevezetésével indul a mélyvonós szólamokban, azonban ezután frenetikus scherzoba kezd a klarinét. Itt szólal meg először a zongora is, vad futamokkal.
A harmadik tétel baljós oboa szólóval kezdődik, amelynek dallamát átveszi a szóló cselló és hatalmas crescendoval duzzad tovább, amelyben Wagner Siegfriedjének egy idézetére ismerhetünk rá. Az ezt követő pianissino vonós átmenet pedig a VIII. szimfónia passacagliáját vetíti előre.
A zárótétel attacca, dobpergéssel indul, az ezután megszólaló Allergo egy fortissimo timpani szólóban tetőzik, melynek ritmikája visszaidézi az előz tételt. A cselló szóló és szordínós vonóskar ravaszul használja fel ezt a motívumot és átvezet a codá-hoz amely végül a rézfúvós szólamok fanfárjával zárja a művet.
