„Az előadás a valamikori szabadkai színháznak és egyáltalán a Színháznak, a valamikori operettek cukormázas, hamisan csillogó világának és színészeinek állítana emléket. A szereplők már csak a régi szerepek árnyképei – becketti véglények, a csendben emlékek kavarognak, előadás- és szerepfoszlányok, az operett világából. Találkozás az ürességgel a sötét űrben, kutatunk egy emlék, egy tánc, egy szín, egy kacaj után.
A kérdések melyekre a választ keressük – az idő múlása, az ember rendeltetése, helyzete, sorsa a Mindenségben, hívó szavára figyel-e valaki a múlandóságon túl? Mi az, ami a maradandóan a mienk e földi létben, mi marad más, mint ahogy a görög sztéléken egy-egy lágy emberi mozdulat vagy hang, halk fuvalom… kik élik teljesebben, az átlagosnál intenzívebben az emberi életet; a szerelem mint a teljesebb lét elérésének eszköze, egyik lehetősége; élet és halál összefüggése ebben a teljességben… Viszont a szerelemben valami ősi, az egyéntől szinte független »rémület tör ránk«…Mert »Iszonyú minden angyal«.” (Tolnai Szabolcs)
