Az Aréna: eltűnt-letűnt kor lenyomata; csalfa nosztalgia nélkül. Akár egy lélektelen, zsivajtól hangos metrómegállóba helyezett régészeti lelet. Fájdalmas, igaz és valószerűtlen. … milyen jó volna újra, úgy igazán elveszni Duda álomszínházában. Mert az Arénánál – hazai táncszínpadon – rég nem láttam bölcsebb, megindítóbb, kiváltképp: biztosabb ízlésű művet. (Horeczky Krisztina: Aranykor, Népszabadság)
aréna (lat. ’homok’): az ókori római amphiteátrum kör v. ellipszis alakú küzdőtere, később a cirkusz porondja
A homok – az örök időmérő – körbekeríti életed… lapátolod a múltat, végigcsorog testeden a jelen. És a jövő? Maszkjai mögött üresség gomolyog. Félsz… a szíved egy halálraítélt hős, a gladiátor – ha győz, ölni fog, ha veszít, pusztul a remény is. A test repedésein szivárog a bűn, mozdulatlanná dermed a jajkiáltás. Kiűzettünk. Fogadj vissza álmaidba…
„Aréna. Aranyozott, mozduló-megálló, továbbgördülő érintés-relief… Érintésekből faragott-csiszolt-gyúrt csillámporos, szoborszépségű koreográfia… Finom asszociációk peregnek bennem a cím kapcsán: harc-motívum, egy bizonyos tér-érzet (kör alak és akusztika), egy meghatározott kor-idő. Homokóra-élmény, időbe zártság – valami mulandó, és valami örök. (…) gondolatpárhuzamok, továbbgondolt képek, bennem születő és összekapcsolódó motívumok, az előadás ugyanis – ebből a szempontból – tulajdonképp zárt és csendes. Nem beszél, nem ígér, nem magyaráz, nem sugall mély tanulságokat. Szemet gyönyörködtető. Dekoratív. Koreográfiailag átgondolt. Igen. Az érzelmekre hat… pillanatokra. Elgondolkodtat? Tulajdonképpen alig. Viszont szép – pillanatokra nagyon, igazán. Szép. Ez az, amit az előadás lényegileg, esszenciálisan nyújtani tud. Már és még: „csak” szép.”
(Juhász Dóra: Óarany férfi-nő ormanetika, Ellenfény)
Fotó: Éder Vera
