Az első Oscar-díj a háromból, amelyet Vittorio Storaro eddig elnyert. A nyolc jelölésből két Oscar-díj lett (hang és operatőri munka), ám ez a film is túlnőtt saját korán. Rendezője, Francis Ford Coppola egy 1899-es Joseph Conrad-regényből - A sötétség mélyén - indult ki, az Apokalipszis most mégis megrázóan 20. századi elmélkedés életről-halálról - az USA vietnami háborújába csomagolva. És mégsem igazi háborús film. (Mint ahogy a nem sokkal előtte készült Szarvasvadász sem illeszthető be a háborús filmek sorába.) Sok elemzője inkább egyfajta road movie-t lát benne. Van ebben igazság, mert az utazó filmhez nem kell feltétlenül végtelenbe nyúló aszfaltcsík. A folyó éppen úgy megteszi. A lényeg ugyanis maga az Út. Willard kapitánynak megbízatása szerint végig kell mennie az úton, hogy végezhessen a renegát Kurtz ezredessel. Az út azonban sok szempontból meghatározóbb, mint a cél: a háború, az öldöklés, a rettegés megismerése. Lehetőség, hogy másként szemlélje a világot.
Számunkra, nézők számára a másként szemlélés a képek által adatik meg. És itt jön a képbe Vittorio Storaro. Ehhez a filmhez ugyanis meg kellett teremtenie egy egyedi képnyelvet. Megtette. Az Apokalipszis most egyszerre az erő, az agresszió és a félelem univerzuma, a tűz és a víz borzongató együttjátszása. Festői és brutális. Storaro képei belénk égnek.
