Mily öröm megragadni egy olyan művet, melyben a lázadás és a végletes engedetlenség szele fúj!
Az Übü király elsősorban természetesen a politikai
rendszereket leplezi le, melyek a hatalom megszerzése érdekében a
legképtelenebb őrültségeket gerjesztik. Kigúnyolja továbbá a teljhatalmú
diktátorokat, vagy a becsvágyó önkényurakat, akik elképzelhetetlenül
alantas alkukra is képesek, csakhogy céljaik beteljesüljenek. De a mű
ennél tovább is megy: éles és józan képet nyújt az emberi
viselkedésmintákról, és teszi mindezt kitörő, szemtelen, felszabadító
nevetés közepette.
Übü-apa káromkodásai [merdre és cornegidouille] hetedhét
határon át visszhangzanak, s így jobban érvényesítik az arrogáns és
diadalmas hülyeség, az aggálytalan kapzsiság, az aljasság, a
gerinctelenség világra szóló kihívását, a halálukon levő szerencsétlen
testvéreid gyávaságait, ahogyan Albert Cohen írja.
Nevessünk hát az egyetemes emberiség gyarlóságain, de
nézzünk mélyen a tükörbe is: Übü-apa és Übü-anya köztünk lakoznak,
amennyiben fellelhető bennünk a jó és a rossz, a fény és az árnyék, az
erő és a gyengeség, a szolga és az úr, a férfiasság és a nőiesség, a hős
és az áruló, a szent és a gyilkos. E szereplők hozzánk hasonlítanak:
kacagjunk hát teljes szívünkből... mindenekelőtt azonban magunkon, úgy,
hogy a hasunkat fogjuk a nevetéstől.
Alain Timar
