Mi felnőttek, mindannyian emlékszünk még arra, amikor először mentünk iskolába, amikor megházasodtunk vagy amikor először álltunk munkába. Vajon arra is emlékszünk, milyen színű volt az első labdánk? Hány darab zsírkrétánk volt összesen? Milyen gyorsan nőtt a lábunk? Melyik mesét szerettük a legjobban?
Pán Péter Sohaországban lakik. Ha valaki, akkor ő biztosan tudja ezeket! Péter ugyanis nem hajlandó felnőni. Nem és nem. Az Elveszett fiúk pedig vele tartanak ebben az elhatározásban. Jó néhány csillaggal arrébb Wendy és testvérei pedig nem akarnak lefeküdni, aludni. Nem és nem. Hogy mindez miért fontos? Mert Péter óvatlanul elhagyja az árnyékát, és amikor visszalopózik érte a házba, akkor... nos, a gyerekek kirepülnek az ablakon.
Mesés kalandok, vidám dalolás, önfeledt játék vár rájuk Sohaországban; de a kalózok is arrafelé lebzselnek, a gonosz Hook kapitánnyal az élen, meg persze az indiánok, mert ellenségből sosem elég! A nagy kérdés az, ki dönt jól: aki örök gyerek szeretne maradni, szigor, szabályok és állandó aggodalom nélkül; vagy aki zsörtölődő, időhiányban szenvedő felnőtté válik, és elfelejti Sohaországot.
A felnőtté váláshoz elengedhetetlen, hogy újra felfedezzük magunkban az elveszettnek hitt gyermeket. Kelemen József rendezése tehát nemcsak kicsiknek és kicsit nagyobbaknak mesél, hanem azoknak is, akik már régen úgy hiszik, felnőttek.
