Márton Gyula: Csinibaba
zenés-táncos visszarévedés a ’60-as évekbe
1962 tavaszán-nyarán felbolydult az ’56 után apátiába süllyedt Magyarország: Gagarin őrnagy szupersztár lett a béketáborból, Mastroianni napszemüvege és Anita Ekberg keblei megőrjítik az embereket a mozikban az Édes életet nézve. Mindehhez még a KISZ és a párt is kiírja az első Ki mit tud?-ot. Mindenféle csinibabák és gézengúzok jelentkezni akarnak, hogy megmutassák, ők mit tudnak. A nyertesek kiutazhatnak a Helsinki VIT-re is, és az ugyebár már nyugat. Itt az alkalom, hogy az ’56-ban szétszakadt szerelmes kamaszpár ne csak levelek útján találkozhasson: Attilának meg kell nyernie valamilyen kategóriát, hogy az Amerikában élő Katinkájához kijusson. Mivel ő és barátai a csajozáson kívül máshoz nem értenek, ezért tánczenekart alapítanak.
Boston Cézárja, a kiöregedett disszidens bokszoló láncait letépő erőművészként is újra visszajuthatna ifjú Elvis imitátorként a szabad világba. Aki végképp nem ért semmihez, az magát mutatja meg, vagy legalábbis a bugyiját, mint Terike, a kalauznő.
Aki ezt a felbolydult méhkast, és az ő kis birodalmát megpróbálja kordában tartani (beleértve Jenci fiát, a kéményseprőt és gitárost), az Simon bácsi, a minden lében kanál, és mindenkiről mindent tudni akaró tömbbizalmi. Pechjére ő is tud valamit – steppel.
Bár a kubai rakétaválság miatt a világ épp a III. világháború határán táncol, de kis hazánkban süt a nap, barna bőrű hableányok tartanak fürdőruha bemutatót az új tömbstrandon, és ha a népet békén hagyná a felső vezetés, imádnának élni.
Hogy hőseinknek beteljesül-e az álmuk, és megnyerik-e a Ki mit tud?-ot, az már csak rajtuk múlik. Vagy mégsem..? Mindegy, ők imádtak élni. Akkor is, és ma is.
