Műsor:
Joseph Haydn: 87. (A-dúr) szimfónia, Hob. I:87
Wolfgang Amadeus Mozart: 4. (Esz-dúr) kürtverseny, K. 495;
40. (g-moll) szimfónia, K. 550
Bereczky Dávid (kürt)
vezényel: Takács-Nagy Gábor
A „fantasztikus pozitív életenergia és életerő” megunhatatlanná teszi a két szerző művészetét, sőt, a dirigens egyenesen spirituális gyógyszerként tekint zenéikre. Ezúttal a Haydn számára a nemzetközi sikerek előtt kaput nyitó párizsi szimfóniák első darabja, valamint Mozart szimfóniatermésének egyik csúcspontja, a „nagy” g-moll keretezi a koncertet. A kettő között Mozart (vadász)kürtversenye szólal meg Bereczky Dávid szólójával. A művész 2001 óta tagja a Fesztiválzenekarnak, amelynek többször állt már az élén szólistaként.
1785-ben Haydn felkérést kapott, hogy komponáljon hat szimfóniát az akkoriban alakult Concert de la Loge Olympique párizsi hangversenytársaság számára. A francia zenei élet megpezsdülése kapóra jött a szerzőnek: végre nagyobb apparátusban is gondolkozhatott, mint amilyen az Esterházy-udvarnál rendelkezésére állt. Az érett korszakba átvezető hat szimfóniából a 87. készült el elsőnek. A lassú bevezetést nélkülöző nyitótétel rögtön megadja a mű ünnepi hangulatát. Az álmodozó adagióban a fuvola, a fagott és az oboa kapja a főszerepet, utóbbi a lendületes menüett játékos és bensőséges triójában is szólózik. A darabot fantáziadús, fáradhatatlan energiájú, vidám finálé zárja.
Mozart salzburgi barátja, Joseph Leutgeb 1777-ben költözött Bécsbe. Amikor Mozart négy évvel később követte a kürtvirtuózt, első Bécsben írt művét azonnal neki ajánlotta. A következő években összesen négy kürtversenyt és egy kvartettet írt számára. Mozart különböző be- és megjegyzésekkel szórakoztatta – vagy épp bosszantotta – barátját. A 4. kürtverseny kottáját például négy különböző színű tintával írta, talán dinamikai kód gyanánt. A mű hivatalosan „vadászkürtre”, vagyis a korban használatos natúrkürtre íródott, de virtuóz passzázsai a modern hangszeres játékosoknak is kihívást jelentenek. A két szélső tételben a kromatikus hangok és a díszítések, a dalszerű románcban a líraian éneklő tónus okoz nehézséget – és gyönyört.
Alig több mint két évvel később, 1788 nyarán Mozart megírta utolsó három szimfóniáját. Az Esz-dúr, a „nagy” g-moll és a „Jupiter” mintha együtt rajzolnának ki egy egészet, ahol a játékos nyitány és a fenséges finálé között drámai középrészként foglal helyet a szerzőnél oly ritka moll hangnemű darab. A Schumann fülének még „görög könnyedséget” sugárzó művet ma inkább tragikus hangvételű zeneként hallgatjuk. A nyitótétel hangos figyelemfelhívás helyett halk izgatottsággal és zaklatottsággal indul. A folyamatos kérdésfeltevés végül a Don Giovannira emlékeztető szakadékhoz vezet. A némi vigaszt nyújtó sóhajtozó lassú tétel után lendületes menüett szól, majd vad kürtökkel harsogó, olykor hátborzongató, de ragyogásba váltó finálé zárja a művet.
