Fókuszban a koreográfusok – Kácsor István

A Hagyományok Háza és a Bethlen Téri Színház új koncepcióval folytatja a 2014-ben életre hívott előadás-sorozatot, amely ezúttal a színpadi néptáncművészet egy-egy mai kiemelkedő koreográfiáját és alkotóját állítja fókuszpontba.

A művek bemutatása után egy felkért szakértő beszélget az alkotóval, elemzi a műveket, utalva az előzményekre, tánctörténeti párhuzamokra, ihlető forrásokra, természetesen a közönséget is bevonva. A sorozat által reményeink szerint alkalom nyílik megismerni a színpad törvényeit, a színpadi néptáncművészet szerves fejlődését, a törvényszerű hasonlóságokat és különbségeket, a jelen korunk diktálta új kérdéseket és az arra adott aktuális válaszokat.

 Műsor

„Egy mennyasszonyé…”

Rendező-koreográfus: Kácsor István

Zene: Jeszenszky István

Előadó: SzabadTáncMívesek társulat: Barati-Brencsák Barbara, Csuzi Noémi, Fülöp Éva, Kácsor-Ignácz Gabriella, Lauber Laura, Szűcs Nóra, Barati Péter, Brencsák Miklós

A téma:

Korábbi olvasgatásaim során lettem figyelmes a „halott lakodalmának” szokására. Ha valaki fiatalon halt meg, akkor a halotti tor egyúttal halotti nász volt, ilyenkor eljátszották az elhunyt lakodalmát. A fiatal halottnak (ha nem volt szeretője) vőlegényt, ill. menyasszonyt választottak, koszorúspárokat állítottak, helyenként a halottat is megszemélyesítette valaki.

… a századfordulón még többfelé előfordult, hogy a halottat kísérő fiatalság a sírnál, ill. a temetőkapuban és a halotti toron táncolt, ami a halott lakodalmának szerves része lehetett korábban. Tették ezt azért, mert: A lélek láthatatlanságának (és nyugalmának) a feltétele az is, hogy a megboldogult földi életében a közösségi normáknak megfelelő életet tudhasson maga mögött. A zsidókeresztény egyházak persze ezt a szokást is tiltották, üldözték: az 1279. évi budai zsinat egyik végzése parancsba adta a papságnak: „ne tűrjék meg, hogy a nép a temetőkertben vagy magában a templomban táncra kerekedjék.”

A halotti tor - ma is meglévő szokásában - az étkek megegyeztek a lakodalmi menüsorral. Azt gondoltam, hogy egy különleges, egyedi jelenségről van szó, későbbi kutakodásaim során döbbenten tapasztaltam, hogy  a szokás nagyjából az egész magyar nyelvterületen egyformán ismert volt, legtovább és legépebben a K-i, és ÉK-i területeken maradt fenn.

A következő felismerés az volt, hogy nem csak a fiatalon elhunytak esetében - hanem a magyar hiedelemvilágban, általánosságban is – mennyire szoros összefüggésben vannak az emberi élet nagy fordulópontjai: a születés, a házasság és a halál.

Bíró Lajos írja könyvében:

Nász (szerelem), termékenység és túlvilág összefüggnek.

… Őseink halála sokkal könnyebb lehetett,

hiszen a család szeretet-melege enyhítette és a biztos túlvilágismeret.

… Őseinknek világos és időtlen idők óta áthagyományozott túlvilágképük volt,

amely biztos ismereteken, tapasztalatokon nyugodott.

Régi vallásunk szerelem-vallás is volt; a Mennyországot az isteni androgünitás megvalósítása, a szerelmi extázis révén tartották elsősorban elérhetőnek. Ezért fejeződnek be násszal túlvilágjáró mesehőseink kalandjai. … Ezért volt a halál lakodalom még őseink felfogásában, amit lakomával, mulatozással (tor) ünnepeltek.