2019-ben azt a kérdést tettük fel, hogy miféle anyag a művészet anyaga? Konceptuális? Emocionális? Materiális? Sűrű? Összetett? Tapintható? Hogyan érzékelik az alkotók művészetük anyagát? Kiindulópontot jelent-e vagy szükséges hordozót? Andrási Gábor művészettörténész negyedszázada „érzéki konceptualizmusként” írta le azt a magyar művészetre is jellemző jelenséget, hogy a munkák konceptuális voltának megmaradása mellett ismét fontossá vált azok megvalósulása, a materializált műtárgyhoz való visszatérés. Sőt napjainkban – köszönhetően a technikai képek digitális és a virtualitás mindent elsöprő jelenlététől, a mindennapok és a képzőművészet szférájában egyaránt – mintha egy még markánsabb visszatérés tanúi volnánk. Mintha még fontosabbá válna a műalkotások anyagi volta, mintha e tulajdonság azok autentikusságának záloga volna. A digitális generáció számára rendkívül izgalmas újrafelfedezésről beszélhetünk, újra alkalmazásba vett analóg/manuális eszközök előtérbe kerüléséről, amelyek csupán pár évtizede tűntek el a történelem süllyesztőgödrében. De vajon a kortárs művészek digitális nemzedékének megváltozott-e a viszonya az újrafelfedezett analóghoz és matériához, vagy azok, akik megélték a digitális váltást, hasonlóan viszonyulnak ahhoz, mint az azelőtti korok képviselői?
A DNM2019 tagjai:
Balázs Nikolett / Berhidi Mária / Bögös Loránd / Dobokay Máté / Gallai Judit / Gerber Pál / Martin Henrik / Richter Sára / Szentirmai Tamás / Szirtes János / Tasnádi József / Vági János
Művészeti vezetők:
Horányi Attila, Csontó Lajos, Süli-Zakar Szabolcs
